3.

Intézetből az utcára.

Elisa miután hazament a kórházból a kis Axel nagyon csendes és nyugodt baba volt ám 1 éves kora után mintha kicserélték volna.

Nappal ugyan úgy viselkedett, mint akármelyik baba, szépen evett aludt és játszott ám éjjel nem akart aludni és sokat volt fent.

Elisa hiába járt vele orvostól orvosig nem tudták megmondani mi lehet a kis srác baja. A nő egy darabig bírta ezt ám mikor már úgy érezte teljesen, kikészül sírva adta be a város egyik árvaházába:

-Asszonyom köszönjük, hogy elhozta ezt a gyermeket. Ha igaz az, amit elmondott akkor büszke lehet magára az a környék nem való egy ilyen kis csöppségnek.

-Igen én is így látom jónak. – Elisa teljesen mást mondott az intézet igazgatójának, aki biztosította, hogy remek helye lesz a kisfiúnak, akin már most lehetett látni az apja vonásait.

Hatalmas égkék szemei voltak, szőke haja és kerek kis arca. A mosolya bárkit levett a lábáról.

Elisa onnantól kezdve nem látta a kisfiút, az intézet az első problémáknál megpróbálta megkeresni ám mind a név a cím és a telefon, amit Elisa megadott hamis volt.

1 évvel azután hogy a nő az árvaházban tudta kisfiút egy este meglátta Hans-ot az utca túloldalán. A férfi magabiztosan sétált az emberek közt.

Elisa tudta meg kell mondania mi történt vele. Ezért átsietett az utca túloldalára és szembe ment Hans-al aki, egyből felismerte őt a tömegben.

-Elisa.

-Hans. – köszöntek egymásnak. Percekig csend volt köztük majd Elisa elkezdte. – Örülök, hogy újra látlak Hans.

-Én is téged Elisa. – a férfi, mint akkor most is elbűvölte a nőt, aki elmondta neki mi történt:

-Valamit el kell mondanom neked. Az éjszaka, amit együtt töltöttünk.

-Igen.

-Van egy fiad Hans. – a férfi elsőre nem akarta elhinni, amit a nő mond.

-Most csak viccelsz ugye? – kérdezte Hans és megragadta a nő vállát.

-Ez az igazság Hans. Van egy fiad.

-Vigyél hozzá. Látni akarom.

-Nem lehet nincs velem 1 éve árvaházba, adtam, mert olyan furcsa baba volt. Nappal szépen viselkedett, ahogy minden normális baba de éjjel alig aludt és mindig fent volt. Orvostól orvosig vittem de nem tudták megmondani mi baja van. – a férfi dühösen magához húzta a nőt és megszólalt:

-Hogy tehetted ezt? Megkereshettél volna.

-Mégis hol? Azt se tudtam, hogy merre keresselek. – a férfi elment a nőtől és rájött Elisa becsapta, őt azon az éjszakán mikor meg kérdezte tőle férjnél, van e. A nő nemet mondott.

H.P. tudta mi a baja kisgyermeknek hisz örökölte a képességeit ezért viselkedett furcsán. Az ő vére volt és nem tagadhatja meg.

-Hol van? Melyik árvaházban?

-A Stonfield-ben. De az 1 évvel ezelőtt volt. Lehet, azóta már átvitték másikba.

-Meg fogom keresni te téged, soha többé nem akarlak látni. Ne kerülj, a szemem elé vagy megtudod milyen a lassú halál. Gyűlöllek, mert eldobtad magadtól a fiamat, ahelyett hogy megkerestél volna.

-De én…

-Ne szólj semmit. – a férfi dühösen hagyta ott a megszeppent nőt, aki érezte, hogy nagy kő esett le a szívéről most hogy elmondta a férfinek az igazat.

H.P. onnantól kezdve keresni kezdte a fiát. A város összes árvaházát és intézetét felkereste de mindenhol falakba ütközött.

Ez elkeserítette de, nem tett le róla hogy megtalálja a fiát, aki nagy veszélyben volt hisz nem tudta mi is valójában milyen képességeket örökölt.

Nem fáradt el a kutatásban ám volt hogy el kellett hagynia az országot, amit sehogyan sem tudott elkerülni.

2 év után tért vissza Németországba és ott folytatta a keresését, ahol abbahagyta de nem talált semmit.

Aztán újabb 2 év telt el és már kezdte feladni a reményt mikor egy forró nyári estén a kikötőben volt észrevett valamit vagy valakit, aki felkeltette az érdeklődését.