1.

Hangos durranást halottam álmomban majd ugrottam és sikerült, ő ott volt alattam de fájdalmat éreztem, ami a hátamból jött. Figyeltem őt, gyönyörű kék szemeit majd mondhattam valamit, de vége volt. Felkeltem és éreztem, hogy a szívem majd kiesik a helyéről.

Arcomat a tenyerembe temettem és arra gondoltam mi volt ez. Bár csak sejtettem mi lehet, nem tudtam rájönni. De a férfi, akit láttam egy csoda volt, de a másik oldalról.

Arról, amiről én csak álmodhatok. Sosem fogok oda tartozni. Életem végégig itt fogok élni. A nélkülözésben és nyomorban, ahová származásom űzött.

A nincstelenek, akik mindennap küzdenek, azért hogy életben maradjanak. De fogyunk, egyre jobban fogyunk.

Ki tudja hol fog ez véget érni. Az állandó nélkülözés és nyomor megöl minket szép lassan. Bár vannak sokan, akik felmerészkednek a másik világba. Ahol nincs éhezés és nyomor, ahol az emberek mindent megkapnak, és mindenük megvan.

Vannak, akik híresek és rajong értük a világ. De miértünk nem. Minket el akarnak felejteni és ez lesz a mi vesztünk.

Felnéztem és tudtam ideje valami ennivaló után néznem. Bár csak sejtettem hogy találok valamit de, reménykedtem, hogy nem vittek el mindent.

Magamra terítettem a koszos poros pokrócomat majd elhagytam a kartonból, építet kis vackomat. Egy-két ruhán és 2 pár cipőn kívül csak egy párna és egy vastag takaró volt bent. Nem féltettem a cuccomat hisz megbecsültük egymás dolgait. Az évtizedek alatt a nincstelenek megtanultak, osztozni és elfogadni, ha másiknak jobb dolga van, mint neki.

Felnéztem az égre, csillagos volt, éreztem, hogy ma éjjel is hideg lesz hisz hiába volt március az éjszakák még hidegek voltak és néha a nappalok is.

Sietve mentem végig az utcán majd be egy másikba, ami egy étteremsor mögött volt. A friss és fövő ételek szaga még jobban meghozta az étvágyamat és távolról ugyan de, végignéztem a szemetet.

Ez volt az én kis titkos helyem ide csak akkor jöttem, ha már nagyon elviselhetetlen volt az éhség.

Gyorsan mozogtam, az évek alatt megtanultam, hogyan tudok gyorsan ételt találni, anélkül hogy bárki észrevenne.

Azon az estén kivételesen nagy szerencsém volt. Sok élelmet találtam majd összeszedtem különböző dobozokba félre tettem az én adagomat, ami 3 napra elegendő volt majd indultam vissza társaimhoz. De nem a felnőttekhez, hanem a gyerekekhez.

Igen sajnos gyerekek is voltak a nincstelenek közt, akiknek nagyobb szükségük volt az élelemre, mint a felnőtteknek.

Bádogból összeeszkábált kis házhoz mentem. 15 kisgyermek ült körbe egy kis tűzrakást, ami egy közepes méretű hordóban égett.

Mikor beléptem megcsillant a szemük és halvány mosoly ült ki az arcukra.

-Marion te itt?

-Igen eljöttem, és tessék hoztam nektek ételt. Mindenkinek jut nyugi. – és ők kicsit izgatottan körém gyűltek így sikerült mindannyiknak adnom. Láttam, ahogy boldogan esnek neki a finom falatoknak mire az egyik kislány megszólalt.

-Te olyan jó vagy hozzánk Marion.

-Igen nagyon szeretünk téged. – mondta egy kisfiú.

-Egyetek csak a tiétek. – szóltam és elhagytam a kis házikót.

Ismét elindultam de nem tudtam hova mehetnék. Néha csak úgy bóklásztam a városban, távol tartva magam a fénytől és a csillogástól. Nem egyszer volt már hogy elkapták valamelyik társunkat, mert kimerészkedett a fényre. Emlékszem kegyetlenül fogták el. Hálót dobtak, rá majd betuszkolták egy nagy rendőrautóba. Soha többé nem láttuk.

Csak sejtéseink voltak hogy mi történt vele.

Még most is beleborzongok, ha arra gondolok, mi történhetett vele.

Gondolataimba merülve mentem tovább majd egyszer csak ott találtam magam a hatalmas színháznál.

Láttam a sok fényképészt és riportert, ahogy a kocsik egymás után jönnek és hozzák a gazdagokat és híres embereket, akik pöffeszkedve és magamutogatóam álltak a vakuk kereszttüzében.

Megbújtam és onnan figyeltem az eseményeket.

Bár vágytam arra az életre, hogy én oda tartozzak, hogy mindenem meglegyen. De tudtam ez csak egy álom, marad.

Elszomorodva néztem tovább mire megérkezett egy hatalmas autó és 3 férfi szállt ki belőle. Csak látásból ismertem őket.

De tudtam kik ők. Ahogy figyeltem őket az álom ismét feljött bennem. Figyeltem a ruhájukat és az arcukat.

Akkor tudatosult bennem, hogy ők, vagyis csak az egyikük az, akit álmomban láttam. A magas szőke férfi volt az, aki csak H.P.-nek hívatta magát. Énekes volt. Méghozzá micsoda énekes. Néha volt alkalmam hallani őt és a hangja az egekig zengett. Olyan volt akár az oroszlán hangja mérges és vad de egyben vadító is.

Tettem előre pár lépést majd észrevétlenül sikerült egy kicsit közelebb kerülnöm hozzájuk.

Tökéletesen láttam őket és tudtam hamarosan valami történni fog a csontjaiban, éreztem. Körbenéztem mire az álomkép ismét előjött, de ez már rossz kép volt.

Tudtam, ha nem lépek a szőke férfi meghall.

Jobbra néztem az egyik hatalmas épületre és láttam, ahogy valami megcsillan az ablakban, visszanéztem rájuk majd egy apró alig kivehető kis vörös pontot, láttam meg a szőke férfi testén.

Rohanni kezdtem miközben ezt ordítottam.

-Hasra!! Feküdjön hasra!! – és szabályosan félre löktem az embereket az utamból és ráugrottam a szőke férfire. A durranás ott zengett a fülemben de a fájdalmat is éreztem, ami belenyilallt a hátamba.

Felemeltem a fejemet és a férfi szemeibe néztem, igen ő az. Ő az, akit láttam álmomban. És élt és jól volt ellenben velem. Éreztem, ahogy 3-an kapnak fel miközben egy sokkolóval az oldalba, vágnak.

De ekkor meghallottam egy hangot:

-Vérzik, nem halják, eresszék. – és felnéztem. Láttam a szőke férfit, akinek a fehér ingén egy nagy vörös folt éktelenkedett. Láttam, ahogy ellöki tőlem az embereket és megkérdezi?

-Jól vagy? – de válaszolni már nem tudtam. Még láttam, ahogy a karjaiba zuhanok majd csend és sötétség következett.