2.

Hangokra ébredtem fel, csipogásra és zúgásra. De emberi hangok is voltak, amik közvetlenül oldalról jöttek. Óvatosan odanéztem és megláttam a szőke férfit, aki a barátaival ott állt tőlem nem messze és beszélgettek.

-Ne tedd ezt H.P. A média szétszed, ha megteszed.

-De megmentette az éltemet ennyivel, tartozom neki.

-Gondolt át ezt ne döntsél elhamarkodottan. – nem értettem miről van szó, de tudatnom kellett hogy élek.

-Kérem… - láttam, ahogy rám néznek. A szőke férfi odalépett hozzám és megkérdezte.

-Hogy érzed magad?

-Rosszul. Fáj a hátam.

-A golyó a hátadba fúródott de az orvosok sikeresen kiszedték belőled. – a hangja gyönyörű volt, mély zengésű, igazi bariton. Elmosolyodtam, majd folytattam.

-És ön? Hogy érzi magát?

-Jól köszönöm, megmentetted az életemet. Nagyon hálás vagyok. De honnan tudtad? – felemeltem a kezem és megérintettem az arcát. A bőre sima volt és puha.

Ujjaimat végighúztam, rajta majd kimondtam:

-Megálmodtam. – ő csodálkozva nézett rám majd a háttérben az egyik ismerőse felnevetett és ezt mondta:

-Megálmodta hát ez vicc. Na persze én meg vagyok a fogtündér.

-Kuss legyen Simon. – rivallt rá a szőke férfi.

-Ne hogy már bevedd ezt a maszlagot H.P. Ilyen nincsen.

-És ha mégis. Ha valami nem tetszik, mehetsz innen de, engem érdekel. – leült az ágyam szélére és folytatta. – Ez egy képesség? – kérdezte. Láttam, rajta hogy a kíváncsiság beszél belőle. Megráztam a fejem és megszólaltam:

-Nem tudom, esküszöm, csak úgy jön. De az a lényeg hogy maga él és nekem ez számít. – mondtam halkan. Ő elmosolyodott mire a másik ismerőse lép oda hozzám:

-Nagy bátorságról tettél tanúbizonyságot.

-Pontosan és ezért hálám örökké üldözni fog csak mond, meg mi kell és megkapod. – becsuktam a szemem és rájöttem itt az idő, hogy kitörjek a nincstelenek világából. Csábító volt az ajánlat hogy talán átköltözhetek a másik világba, amiről már annyit álmodtam.

De eszembe jutottak a többiek, akikkel felnőttem, és akikkel jó kapcsolatot ápolok fent.

Nagy döntés előtt álltam de még nem tudtam, mit tegyek ezért ezt válaszoltam:

-Kérhetek egy kis haladékot…most nem tudok gondolkodni…kérem. – és ismét megérintettem az arcát. Ő megfogta a kezemet és elmondta:

-Rendben legyen, ahogy te akarod de, ne feledd mostantól az adósod, vagyok. – bólintottam mire ő is.

De ekkor halottam, ahogy kinyílik az ajtó és egy orvos lép be rajta három nővér kíséretében:

-Jó estét, na hogy van a beteg? – jött oda hozzám és megnézte a monitor adatait. – Remek a vérnyomása stabil és a pulzusa is rendben van.

-Fel fog gyógyulni doktor úr? – kérdezte a szőke férfi.

-Igen tökéletesen fel fog épülni de legalább 2 hétig itt kell tartani, hogy megfigyeljük, hogy javul az állapota. De itt jön egy kis probléma. – kezdte az orvos, bár én már tudtam miről lesz szó.

Nem akartam hallani ezért úgy tettem mintha aludnék de hiába próbáltam nem meghallani nem sikerült.

-Az illető hölgy egy nincstelen és sajnos a korházunk nincsen berendezkedve az ő állapotára vagyis…

-Vagyis ha nem fizet maguknak, akkor meg is halhat. – halottam a szőke férfi hangját.

-Nos igen.

-Akkor majd én állom a kezelés költségeit. – erre kinyitottam a szememet és ránéztem.

-Ne… - suttogtam. – Nem kell, hagyja nekem már úgy is mindegy. – hozzám fordult és folytatta.

-De hogy minden, ne így fogjad fel. Segítek, hogy meggyógyulj. Legalább ezt hadd tegyem meg. – láttam, rajta hogy nagyon eltökélt és hogy nagyon szeretne segíteni ezért belementem.

-Rendben legyen és köszönöm. – arcára kiült a boldogság és mosolyogva fordult az orvoshoz.

Akkor éjjel H.P. sokat volt mellettem és beszélgettünk, a tévében híre ment annak, amit tettem de az orvos azt közölte, amit kértem tőle.

-A hölgy, aki megmentette H.P. Baxxter életét nem sokkal ezelőtt életét vesztette. Sok vért vesztett és a keringése is összeomlott sajnos már nem tudtunk rajta segíteni. – a riporterek kérdeztek volna, még de az orvos elzárkózott a további nyilatkozattól és számára az ügy lezárult.

H.P. persze nagyon kíváncsi volt rám, a személyiségemre. Én örömmel válaszoltam neki és nem köntörfalaztam, nem hazudtam. A tiszta igazat mondtam neki.

Nem akartam becsapni. Minek, hogy utána meg megharagudjon rám? Nem azt nem akartam.

Ő sajnálattal hallgatott meg és azt mondta, ha tudna, segítene. De ő nem volt olyan magas rangú, mint mások.

Megköszöntem a buzgalmát és elmondtam egyszer talán majd lesz jobb is.

Az elkövetkezendő napokban H.P. amikor csak tudott ott volt bent velem. A negyedik napon már tökéletesen visszanyertem az erőmet. Boldog voltam és jól esett hogy tőrödnek velem. Bár a kórház személyzete ferde szemmel nézett rám le kellett nyelniük azt a békát, hogy egy nincstelenre kell figyelniük.

Már az első pillanattól fogva rájöttem, nem komálnak engem, ezért amit csak tudtam magamtól tettem meg.

H.P. persze ott segített ahol tudott, de a legmegdöbbentőbb az volt hogy ajándékokat hozott nekem. Ruhákat és sok minden mást. Hatalmas ajándék kosarakat és virágcsokrokat.

Nagyon szépek voltak, tetszettek meg minden de eszembe jutottak a gyerekek, akik már biztos hiányolnak. Elhatároztam, hogy elviszem ezeket nekik, hisz ők sokkal jobban fognak neki örülni.

8 nap múlva reggel mikor felkeltem és végigment rajtam a reggeli vizit felkeltem és felöltöztem.

Azokat húztam fel, amiket H.P. hozott nekem, és pont jók voltak rám. De mindegyik márkás darab volt. Gondoltam biztos egy vagyon lehetett, de ha ő ezt akarja, legyen. Bár féltem hogy ez miatt még kér érte cserébe valamit arra gondoltam, hogy ne kérjen semmit.

Délelőtt 10 óra volt mikor H.P. bejött hozzám. Meglepődött mikor meglátott az ágyon ültem és néztem magam elé.

-Látom sokkal jobban vagy. – hátra néztem és láttam, ahogy elcsodálkozik.

-Szia. Igen sokkal jobban vagyok és szeretném elhagyni a kórházat. – nem válaszolt csak közelebb jött hozzám. – Valami baj van? – kérdeztem mire ő elnevette magát és folytatta.

-Nem, semmi csak szép vagy. – éreztem, hogy elpirulok és ismét a földre, néztem.

-Tényleg segíteni szeretnél? – kérdeztem és odamentem hozzá.

-Igen. – vágta rá határozottan.

-Akkor segíts, hogy ezt a sok dolgot elvigyem a társaimnak. – néztem a sok ajándék kosár felé.

-De ezeket neked hoztam Marion.

-Tudom de, én tudom őket nélkülözni, de a társaim nem. – ő csak bólintott és elment megkeresni az orvost, aki csak a saját felelősségemre, engedett el.

Mikor megkaptam a papírt aláírtam és elhagytam a kórházat.

Addig H.P. és az egyik kedves ismerőse segítettek betenni a sok ajándékot egy kis furgonba, ami a kórház hátsó bejáratánál állt.

H.P. ott volt velem és megszólalt.

-Hadd menjek veled.

-Nem lehet, ezt egyedül akarom elintézni. Így is szerintem idegen leszek nekik.

-Rendben ahogy te szeretnéd Marion és tudd te nagyon jó szívű vagy és kedves.

-Köszönöm. – és átöleltük egymást.