3.

20 perc múlva a furgon befordult abba az utcába ahol a társaim éltek. A sofőrön lehetett látni, hogy nincs ínyére, hogy itt legyen ezért az utca elején leparkolt és megszólalt.

-Inne már tied az út kislány, mert én be nem megyek oda. – nem válaszoltam és nem is néztem rá. Tudtam, hogy mit gondol de nem érdekelt.

Magam pakoltam ki a dobozokba rejtette dolgokat majd odamentem a sofőrhöz:

-Maga most már elmehet köszönöm a segítséget. – a férfi csak bólintott majd amilyen gyorsan csak tudta elhagyta a terepet.

Én elindultam előre és nemsokára megláttam az egyik gyermeket, ahogy kettő kis barátjával rohannak végig.

-Jennifer, Lisette. – ők rám néztek. Elsőre félve figyeltek engem mire én folytattam. – Ne féljetek én, vagyok az Marion. – guggoltam le mire ők egyből megörültek, és rohanni kezdtek felém.

-Marion! Marion! – kiáltották a nevemet majd a karjaimba ugrottak. – Hol voltál? Úgy hiányoztál nekünk.

-Ti is nekem srácok. Sajnos volt egy kis elintézni valóm, aminek köszönhetően sok mindent hoztam a csapatnak. Szóljatok Sam bácsinak hogy hívjon mindenkit a tanács terembe. – ők egyből futottak a vezetőért.

30 perc múlva mindenki ott volt a teremben. Én Sam mellett álltam előttünk egy asztalon a csomagok és ajándékok.

-Marion, örülünk, hogy újra köztünk vagy és látom, megváltoztál.

-Igen de nem felejtettelek el titeket. Ezt a sok mindent nektek hoztam. – mutattam az asztalra.

Ők nagyon megörültek és izgatottan várták ki a sorukat.

Szerencsére mindenkinek jutott egy kis apróság, és az hogy láttam rajtuk mennyire boldog engem is boldoggá tett. Mikor mindent szétosztottam Sam félre hívott és kérdezni kezdett:

-Mi történt veled Marion? 10 napja nem láttunk?

-Semmi csak megsérültem és ápolásra szorultam. De közben ezt a sok mindent is kaptam, és gondoltam elhozom nektek.

-Ez nagyon kedves gesztus volt tőled. De ugye tudod mi a törvény. A másik világ szülötteit el kell kerülnünk. Ők veszélyesek.

-Tudom Sam de, nem mindegyikük vannak kivételek.

-Nem Marion! Kivételek nincsenek. Ők mind ugyan olyanok. Csak magukra gondolnak de ránk nem. Kérlek, ne csábítson el az a világ. Te közénk tartozol. Az a világ a mi fajtánkra nézve veszélyes. Ők gyűlölnek minket. – sóhajtottam de rájöttem Sam-nek igaza, van. Ez volt a valóság és én majdnem elhagytam a társaimat. Akik szeretnek engem.

Aznap sokáig velük maradtam és beszélgettem velük, bár az igazat nem mondtam el nekik de, őket nem is nagyon izgatta, csak hiányoztam nekik. Ez jól esett.

Már jóval benne voltunk a délutánban mikor elengedtek engem.

Bár zokon vették, hogy elmegyek de, megígértem nekik hogy visszatérek még hozzájuk.

Sam mérges tekintete követet engem, amíg elhagytam az utcát. Tudtam, mit gondol nem kellett beszélnie, féltet és ez érthető volt.

Sokan odalettek már közülünk és nem akarta hogy még valaki odavesszen, bár én tudtam, hogy biztonságban vagyok de azt is, hogy H.P. keze nem sok helyre ér el.

Mikor kiértem az utcából egy kocsi parkol le mellém, hátra ugrottam mire az ablak lenyitódott és H.P. szólt ki belőle.

-Szálj be. Beszélnünk kell. – és kinyílt az ajtó. Beültem mire a kocsi kerék csikorogva lőtt ki az útra. Ránéztem H.P. – re miközben bekötöttem magam. Láttam, hogy valamin gondolkodik.

-Mire gondolsz? – kérdeztem tőle mire ő felmordult és egy kis utcába, beirányította a kocsit, majd leállította a motort és felém fordult:

-Azt szeretném, ha nekem dolgoznál. – leesett az állam a döbbenettől. – Ha nekem fogsz dolgozni akkor annyit, segíthetsz a barátaidnak amennyit, akarsz csak…ne legyél távol tőlem. – fejezte be halk hangon.

-De miért nem szeretnéd, hogy elhagyjalak? – hátradőlt és előkapta a mobilját, lenyomott pár gombot majd odatartotta elém:

„Ezt most megúsztad rohadék, de a következő már nem fog elkerülni. Mindig nézz a hátad mögé, mert lehet valaki figyelni fog.”

Ennyi volt az üzenet. Döbbenten néztem rá mire ő csak bólintott és megszólalt.

-Már érted? Valaki a halálomat akarja és nem ez az első eset. Már régóta kapok üzeneteket, leveleket és csomagokat. Már rettegve nyitok, ki vagy olvasok el akármit is. De amióta te megmentettél, rájöttem, van lehetőség, arra hogy elkapják azt a valakit, aki az életemre tör.

-De mi van a hivatalos szervekkel? Ők nem tudnak segíteni?

-Mégis hogyan ha nem látják a támadót, akkor nem tudnak segíteni. A nyomok, amiket találtak nem voltak használható állapotban. Nem jutottak sehova egy helyben toporognak. – láttam, hogy meg van ijedve és ez érthető is volt.

Megfogtam a vállát mire ő, megérintette a kezemet és folytatta. – Marion kérlek te vagy az utolsó mentsváram. Maradj mellettem és akkor talán sikerül elkapni azt, aki meg akar ölni. – kék szemeivel mélyen az én szemeimbe nézett. Tudtam a pillantása mindent elárult. Akart engem, mert úgy remélte én segíthetek neki.

Sóhajtottam mire ő közelebb hajolt hozzám és homlokát a vállamra tette miközben egyik karjával átfogott.

-Kérlek. – súgta a fülembe. A szívem szakadt meg a hangjától, nem akartam, mert tudtam azzal magamat is veszélybe sodrom. De vállaltam a kockázatot és megszólaltam.

-Rendben. – mondtam ki halkan. Ő rám nézett. – Veled maradok de, akkor hagyod, hogy a társaimat segítsem.

-Meg egyeztünk. – és kezet fogott velem majd magához ölelt.

Mikor elhúzódtunk egymástól erre kértem:

-Vigyél vissza a színházhoz, azt hiszem, tudom honnan lőttek rád. – ő csak bólintott és beindította a kocsit.   

15 perc múlva már a színházzal szembeni épület legfelső emeletén voltunk. Jól emlékeztem, hogy melyik ablakon lőttek ki és még nyitva is találtuk. Leguggoltam és megérintettem az ablakot, de semmit nem láttam. Közelebb intettem magamhoz H.P.-t és megfogtam a kezét, de úgy sem sikerült.
-Ezt nem hiszem el. - ültem le a földre.
-Ne aggódj, minden rendben lesz. Van időd, gondolkodj, hátha beugrik valami. - csak ültem a földön és támaszt próbáltam keresni, aztán mikor felálltam és kinéztem az ablakon bevillant.

Láttam, ahogy csőre töltik a távcsöves puskát, majd a hang, ahogy a golyó a csőbe csúszik. Mély és hosszú lélegzett, éreztem, hogy izzad a tenyerem miközben dühöt, és haragot éreztem. Láttam, ahogy belenézek a fegyver távcsövébe, miközben ezt mondom:

„Ezt a múltban tett gonoszságaidért…rohadt gyilkos.”

Majd puff a lövés hangja rázott vissza a valóságba. Felsikolthattam, mert éreztem, hogy két erős kar fog le. Reszkettem és megszólaltam:
-Egy férfit láttam. Biztos, hogy férfi volt. Eltakarta az arcát. Itt állt, csőrre töltött és rád lőtt. – mondtam ijedten.
-Ezt most láttad? - bólintottam.

Szaporán vettem a levegőt, nem bírtam beszélni. H.P. átölelt és hamarosan megnyugodtam a karjaiban.
-Menjünk innen kérlek. - Szóltam elkeseredetten ő bólintott és lekísért az autóhoz. Még akkor is remegtem, mikor beültem. Féltem és remegtem, nem tudtam meg nyugodni.

Kinéztem az ablakon és figyeltem a várost mely, lassan felvillantotta esti fényeit. A neon felíratok és az utcai lámpák lassan gyúltak ki.

Már nem remegtem de a félelem még mindig bennem volt. Fél szemmel H.P.-re néztem akin szintén lehetett látni hogy fél.

Elbóbiskolhattam, mikor arra ébredek, hogy a kocsi megáll. Felnéztem, majd elcsodálkoztam.

Egy hatalmas kétszintes ház előtt álltunk. Kiszálltam a kocsiból de a szememet nem tudtam levenni a házról.

Éreztem H.P. kezét a vállamon majd a hangját:

-Látom tetszik.

-Nagyon tetszik. Ez a ház hatalmas. – felvezetett a lépcsőn majd kinyitotta nekem az ajtót. A látvány lenyűgözött. Antik bútorok ahova csak nézek, a padlót puha szőnyeg borította. A falakon festmények lógtak.

Megálltam az előtér közepén miközben újból és újból körbenéztem. Hihetetlen volt és gyönyörű.

-Gyere megmutatom a szobádat. – ránéztem és megszólaltam.

-De úgy volt, hogy neked fogok dolgozni, de azt nem, hogy…

-Kérlek Marion. Lehet, hogy nem látszódik de, félek, tudod. – lépett hozzám. Elmosolyodtam és megfogtam a kezét. De ekkor kinyílt a bejárati ajtó és egy magas szőke hajú, 40 év körüli nő lépett be. Mindkét kezében bevásárló szatyrok. Miközben az egyik kezébe egy telefont tartott és beszélgetett:

-Igen tudom Jesse és remek volt máskor is, megismételhetjük. Tudom, tudom, nem fogom elfelejteni. Ok akkor vigyáz magadra, és majd beszélünk. – láttam, ahogy a telefont ledobja a kanapéra majd ránk, nézve elcsodálkozik. H.P. odament hozzá mire a nő megszólalt.

-H.P. ki ez a csaj?

-Nichola kérlek. Figyelj rám.

-Rendben figyelek. – és leült a kanapéra.

-Ő itt Marion és azért van itt, mert ő az, aki megmentett engem, amikor le akartak lőni. Ha ő nincs én, már nem élnék. – a nő végignézett rajtam és megszólalt:

-Szóval te voltál az? – és a táskájából elővett egy kis műszert és odajött hozzám. Megfogta a jobb csuklómat, és a műszerhez tartotta, ami vörös színben kezdett villogni. – De hisz ő egy nincstelen!!

-Igen Nichola ő az de…

-Tüntesd el a közelemből. Azt akarod, hogy mi is betegek legyünk?! H.P. ne játssz az életünkkel. – és hisztérikusan felment az emeletre.

Tudtam, miről beszél, mert tényleg volt egy betegség, ami egy vírus volt tulajdonképpen. A nincstelenek közt terjedt de volt hogy a másik oldal lakói is megkapták. Magas lázzal járt, a testet vörös gennyes hólyagok lepik el. Az agy lassan elveszti működő képességét így megbutítva a beteget. Lassú és fájdalmas halálhoz vezet, ami több hónapig is eltarthat.

Emlékszem sokunkat elkapta a vírus, de mi csak annyit tudtunk tenni, hogy elkerültük a betegeket, akik lassan meghaltak. Szomorú eset tudom de, minket senki nem segít. Senki nem gondol ránk. Elfeledett népcsoport voltunk.

Sóhajtottam és leültem a földre, miközben felhúztam a térdemet, és homlokomat ráfektettem.

Éreztem, hogy ami most kezdődik nem lesz egy jó élet, hisz a nő ez a Nichola már most nem kedvel.