Utószó

Na igen ez már tényleg a vége.

Én boldog voltam H.P.-vel nagyon boldog. Nichola-t többet nem láttuk. 1 évvel később halottam hogy hozzáment valami gazdag olaj sejkhez és az óta is vele él.

Én nekem persze remekül alakult az életem. H.P. és a fiúk visszatértek a zenéhez és egymás után érték el az újabb sikereiket. A dal aminek én játszottam le a zongora szólóját a rajongók kedvence lett és a fiúk egy klipet is készítettek hozzá amiben persze én voltam a főszereplő és ők.

De van itt még valami, amit mindenképp el kell mesélnem. Mint emlékeztek a bíróság, megszabta Nicola-nak hogy adnia, kell nekem 1 millió eurót hát ő adta is. Amiből felépítettem egy menedékházat és H.P. befolyásos barátainak közben járásával elértem hogy a nincstelenek ott éljenek. Ott mindent megkaptak, amit csak szerettek volna. Munkát is néha sikerült szereznem nekik bár ez nem mindig ment a rendes folyamatban de sikerült. Aztán a város lassan ráébredt hogy van egy másik csoport is, akikre gondolni kell. Én sosem tagadtam le, honnan jöttem minek úgy is előbb utóbb kiderült volna.

A menedékház remekül működött és ez nagyon boldoggá tett de a legjobb az egészben az volt, hogy H.P. a kapcsolatunk harmadik évében egy romantikus vacsoránál megkérdezett tőlem valamit.

Emlékszem a város egyik legfelkapottabb éttermében ültünk, a hegedűművész csodálatos dallamokat játszott.

A város fényei megvilágítottak minket. Az egész annyira romantikus volt és nagyon élveztem, hisz az elmúlt fél évben nem nagyon láttuk egymást. A fiúk ismét koncert körútra mennek és ez sok utazással, jár. Az elején még én is velük tartottam de a menedékház felépülése után már nem volt időm.

De most végre nyugodtan együtt voltunk.

Figyeltem H.P.-t aki megfogta a kezemet és megszólalt.

-Ugye tudod, hogy szeretlek.

-Igen tudom és én is téged H.P. nagyon. De mi a baj? Olyan feszült vagy. – megsimogattam az arcát mire ő a szemeiben nézett és elkezdte.

-Tudod sosem gondoltam, volna, hogy ezt is megérem de amit most mondani fogok sokáig tartott hogy mondjam el neked Marion de úgy érzem ideje más irányba terelni az életemet. Veled szeretném ezt az irányt megkeresni és…

-Hé nyugi ne aggódj. – és már álltam volna fel mikor ő megelőzött és letérdelt elém miközben a zsebébe nyúlt és egy kis dobozt vett ki belőle. Felnyitotta, majd megkérdezte.

-Leszel a feleségem. – a világ forogni kezdett velem, hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Csak ültem és éreztem, hogy bekönnyesedik szemem, miközben megsimogattam H.P. arcát majd válaszoltam neki:

-Igen. Igen. – és átöleltem miközben megcsókoltam. Ő felhúzta az ujjamra a gyűrűt, aminél szebbet még sosem láttam. Gyémántgyűrű volt, ezüst. Egyszerű volt de csodálatos.

2 hónap múlva a szűk családi és baráti körben megtartottuk az esküvőt. A ruhám egy igen csak merész darab volt de nekem tetszett.

Még a sajtó sem tudott róla és ez megnyugtatott. Nem tudtam volna elviselni, ha a sok fényképész meg híradós ott lebzsel, miközben kimondom a boldogító igent.

Mondanom sem kell majdnem sírtam a ceremónia alatt, de visszatartottam.

A ceremónia utáni buli volt a legjobb, midnek minket ünnepelt, és azt hogy egybe keltünk.

Sosem felejtem el azt az estét tökéletes volt.

Nászútra Bora Bora – ra mentünk ott is egy eldugott kis részen hisz nem akartuk, hogy bárki is megtaláljon minket.

Az a 2 hét fantasztikus volt, minden nap vele voltam, senki nem keresett minket hisz a ház ahol voltunk minden megvolt benne, ami ahhoz kell, hogy jól érezzük magunkat.

Minden este együtt néztük meg a naplementét néha a vízparton ülve vártuk meg miközben finom gyümölcsöket csipegettünk.

Nem vártam hogy véget érjen ez a 2 hét hisz nem akartam visszamenni Hamburg-ba ez a hely sokkal szebb volt és csodálatosabb. De nekem dolgom volt, ahogy H.P.-nek is hisz egy új albumot kell kiadniuk, hisz a kiadólyuk már rég óta rágja a fülüket, hogy itt az ideje.

Miután visszajöttünk a nászútról lebarnulva és kipihenten ott folytattuk az életünket, ahol abba hagytuk, persze mindig, ha napokig távol voltunk egymástól telefonon beszélgettünk.

2 hónappal a nászút után kezdtem furcsán érezni magam, szédültem és hányingerem volt. Azt hittem gyomorrontást kaptam de, mikor észrevettem hogy valami baj van orvoshoz mentem.

Miután megvizsgált olyat mondott hogy elsőre nem akartam elhinni.

-Gratulálok Frau Geerdes ön állapotos. – kellett egy kis idő, amíg felfogtam, mi történik velem.

Aznap H.P. elég későn jött haza a stúdióból. Én a hátsó kertben vártam rá a hintaágyban ülve egy pohár jeges teával a kezemben. Mikor odaért hozzám megszólalt.

-Szia Marion.

-Szia. – szóltam neki halkan. Ő leült mellém, és átfogta a vállamat, miközben megkérdezte:

-Mi a baj? Szótlan vagy.

-Semmi csak nem is tudom, hogyan mondjam el de, egy ideje már nem vagyok jól. Ma voltam orvosnál és hát… - ránéztem és láttam, hogy az ijedség kiül az arcára. Letérdelt elém és megkérdezte:

-Mi a bajod? Beteg vagy?

-Nem vagyok beteg csak…állapotos. – figyeltem, ahogy a mosoly kiül az arcára majd felállt és engem is felhúzott miközben a karjaiba kapott.

-Istenem Marion ez csodálatos. Hihetetlen apa leszek. Köszönöm. – letett majd szenvedélyesen megcsókolt majd a hasamat kezdte simogatni.

-Tudom hogy itt vagy kisember és már alig várom hogy megszülessél. – és egy puszit adott rá.

Az első 3 hónapban még nem mondtuk el senkinek, mert szerettünk volna várni vele. A hírt persze a barátaink örömmel fogadták és sok boldogságot és egészséget kívántak.

Rick és Nikk akiknek már volt egy kislányuk rengeteg tippet adtak, Nikk a terhességem alatt majdnem mindig velem volt. Eljött velem mindenhova mivel a kislánya már óvodás volt sok ideje volt mindenre.

Mellette sokat tanultam és persze megbíztam benne. Hisz tudtam ő csak segíteni, akar, és én elfogadtam.

Aztán Március 17-én éjjel 11 órakor hosszas vajúdás után megszületett a kisfiúnk. H.P. az első perctől kezdve ott volt mellettem és biztatott meg bátorított. Ez jól esett és nagyon megkönnyítette az 5 órás vajúdást amit nélküle nem biztos hogy kibírtam volna. De túl voltam rajta.

A kisfiúnk nagyon szép súllyal született 3 kilo 70 dekával. De a hangja már most nagyon erős volt. Sírt mikor a mellkasomra helyezték ám a hangomra megnyugodott és nyögdécselni kezdett. H.P. azt se tudta mit tegyen hirtelenjében, óvatosan simogatta meg a kisfiúnk fejét majd megszólalt:

-Legyen a neve Peter, Peter Gerrdes.

-Rendben drágám, ahogy te szeretnéd. – és ez lett a neve. Peter Geerdes.

Amíg az orvos rendbe tett engem addig H.P. a nővérekkel volt, akik megtisztították és puha ruhába meg pólyába, bújtatták a kisfiúnkat.

H.P. persze majd kiugrott a bőréből örömében és legszívesebben mindenkinek elmondta volna, hogy apa lett.

A barátaink is gratuláltak nekünk. Másnap egyfolytában jött hozzánk valaki virágokkal és ajándékokkal. 

1 héttel később hazamentem a kórházból és minden időmet a kis Peter-el töltöttem. H.P. persze ott volt mellettem bár a csapat ügyei néha sokáig eltartottak mindig szakított rám időt.

Boldogok voltunk és ez a legfontosabb számomra. Mindent megadtunk a kisfiúnknak, amit csak szeretett és akart is. De a legjobban szeretetett és törődést, amire minden kisgyermek vágyik.

Ez már tényleg a vége még annyit, hogy mindegy honnan származol, ha okos vagy és ügyes és önmagadat adod a szerencse, előbb utóbb megtalál, ahogy engem is.

Köszönöm hogy elolvastad a történetemet, remélem, élvezted kedves olvasó.

VÉGE